Klór vagy klór-dioxid?

Öreg bolygónk legértékesebb természeti kincse az ivóvíz. Az iható víz és általában a vizek fertőtlenítése, kórokozóktól való megtisztítása pár évtizede még elsődlegesen az ún. klórmész használatával történt. Ez szervetlen kalciumvegyület, szobahőmérsékleten fehér por alakú. Vízbe hintve jól oldódik, jellegzetes csípős szagot áraszt, és fertőtlenítésre, baktériummentesítésre használják az iparban, mezőgazdaságban és háztartásokban. Az ivóvízbe adagolt klór hatására elemi oxigén szabadul fel, s ez oxidálja, életképtelenné teszi a a mikroorganizmusokat.

A ClO₂ (olvasva: Klór Ó kettő), vagyis a klór-dioxid vegyület azért jobb fertőtlenítőszer, mint a klórmész, mert effektív az úgynevezett biofilm eltávolításában. A klór és a hypó (nátrium hipoklorit) még nagy koncentrátumban sem képes a baktériumokat védő biofilmet annyira hatékonyan eltávolítani, mint a 3 %-os klór-dioxid-oldal. Ugyanis míg a klór nehezen hatol át a nyákos biofilmen, addig a klórdioxid szétroncsolja és lebontja a nyálkás védőréteget, baktériumölő vegyszerként garantáltan hatásos a kórokozók elleni harcban.

Az ivóvíz és az emberi egészség

Világszerte a mikrobiológiai fertőzések évente több millió betegséget és több százezer halálesetet okoznak. A halálos megbetegedéseket okozó, gyorsan terjedő járványok kitöréséről szóló, a világsajtót bejáró hírek olyan eseményekről számolnak be, amelyek gyakori összefüggésben állnak az élelmiszerek kezelésével és a feldolgozás higiéniájával, az ivóvíz nem kellő mértékű tisztaságával. Fontos idejekorán felismerni a fertőzéseket. Például a harmadik világ országaiban a legionárius betegséget gyakran sima tüdőgyulladásként diagnosztizálják, ezzel elbagatellizálják jelentőségét. A pangó vizekben tenyésző pseudomonas baktérium az emberi vért is megfertőzheti, ennek megakadályozására az élővizek kivétele után szükségszerű a dezinficiálás.